Utána
A Ruins True végén volt egy mozzanat. Az előadás zárt (Tompa Gábor talán így nevezné). Három szereplő kering egy kilátástalan, szürke térben, vissza-visszatérő mozdulataik merev renddé állnak össze. De a vége után támad egy élő helyzet. Az oldalt álló gyerek-szereplő, aki csak pár perce lépett az előadás terébe, bizonytalan: a meghajló színésznő nem nyújtja felé a kezét, mit tegyen, hogy állhatna be ő is a hajlongók sorába? Természetes zavara üdítően hat a formalizált előadás után.
Egy másik előadásban, a Mothersben elénk járuló nők nem kitalált szerepet, hanem önmagukat viselik magukon. Saját életükből, barátnőik történeteiből mesélnek el néhány esetet. Természetesek, civilek. Énekelnek, táncolnak, főznek nekünk. Ránk mosolyognak, letörlik egymás könnyeit. Spontán pezsgésük után, a tapsrendnél beérkezik viszont bemutatóink örökös kelléke, a virágkosár! Furcsán formális mozzanat ebben a laza térben és időben – ahol azt se tudni, mikor ér véget az „előadás”; a virágkosár utáni vacsora, a közös tánc is hozzátartozik, meglehet.
A formális és a spontán. Ez a kettő uralja viszonyainkat. Az előadások utáni rítusokat is.
A meghajlás rendjében nem a szabályszerű hajlongás az érdekes, hanem hogy szerep-maszkjukat levedlő emberi arcokat látunk. Sokfélét: lelkeset, fáradtat, hamiskásat, fénylőt. A néző tapsában szintén a rend mögül kitörő természetes viszonyulás az érdekes. A mi tapsunkat, erdélyi magyarokét viszont túlzottan kordában tartja, sorokra bontja egy ránk rakott fegyelem. Azért nevetnek ki bennünket. A vendégtársulatok mindig kinevetnek. Nem értik ezt a rendet.
A néző a tapsával prezentálja magát. Ő így ad elő. Az erdélyi néző előadása merev. A forma erősebb, mint mi vagyunk? Mi egyenként nem vagyunk?
A forma erősebb, mint mi vagyunk? Amikor előadunk? Amikor készítünk egy előadást? Magunkra húzunk egy formát, és az eltakar minket? Meglehet. Betesszük a lelkünket az előadásba, és eltakarja. Alkalomadtán azt is eltakarja, hogy bele se tettük.
A fesztiválon sok formai előadást láttunk. Jellemzően a mieink azok. A Tompáé, a Keresztesé, a Bocsárdié. Sok formátlannal is találkoztunk, ilyen a holland Mothers, a horvát Process_In_Progress. Formásan formátlan a Képzeletbeli operett, a Woyzeck, a Vacation from History, az Ugyanaz a tenger, a Mértéket mértékkel, formátlanul formás a Verespatak, a Lüszisztraté, a Pyramus és Thisbe. Formásan formás A másik világ, avagy a Hold államai és birodalmai, az Ex-Position, és itt most feltehető a kérdés, hogy mi ez a bekezdés?
Azt hiszem, eluralkodott szövegemen a forma. Elég hülyén. Önjáró lett, és elveszített engem. De felfeslett a szövedéke, és kifolyik rajta a személyes. Ami épp annyira gáz.
Mert dobjuk el a formát, legyünk önmagunk? Csakhogy...
Amikor a Mothersben vagy az Ugyanaz a tengerben nagyon direktben egy igazi ember igazi anyja elvesztéséről beszélnek, folyik arcomon a könny. De elfordítom szemem a beszélőről, védekezőn vagy dühösen. Megszakítom vele a kontaktust. Kim ő nekem, hogy? Kije vagyok, hogy? Maradjon magának. Maradok magamnak. Sírjon, ha akar, sírok én is, ha kell, de ez az én dolgom. Mitől lenne kettőnk között kapocs?
Az élő, érző ember az utcán járkál, mellém ül a padon, panaszkodik. Ha ismerem, akkor érdekel a sorsa, megvigasztalom. Ha nem, adok neki egy lejt és tovalibbenek.
Aki a színpadon áll, azt nem ismerem. Ne akarjon idebújni hozzám. Ne legyen meztelen. Öltsön magára egy ruhát, úgy talán beszélgethetünk.
A Dabija-előadás mesterember-jelenete, az Odeon díszítőivel, attól volt szép, hogy láttuk benne a küzdelmet. Láttuk az egyszerű emberek tiszta létezésébe türemkedni a formát és dolgozni rajtuk. Ki-ki más formát keresett játékának, de egy se volt „mentes” közülük.
A Mothersből az a lány, aki teljesen felszabadult volt, azonnal a „barátnőm” lett. Szemkontaktus, mosoly, és kidobta a színpad, közénk. Nem kötötte gúzsba semmi, ezért gyorsan meg is szűnt előadónak lenni. A fehér nő viszont, aki nyolcuk közül a legkevésbé találta fel magát az adott helyzetben, izgalmas volt. A természetesség akarása küzdött benne a színpad mint helyzet rátukmálta merevséggel. Küzdött a formával. Alulmaradt, de hálás vagyok neki. Színre vitte a zavart.
Színre vinni a zavart. Ha a rendből indulunk ki, megkeresni, hol feslik fel a szövedéke. Felhasítani, vagy megengedni, hogy felhasadjon. Ha a természetesből indulunk ki, megtalálni, milyen keretbe illeszkedik, milyen törvény van kiszabva rá.
Előadás vége, taps. Beáll a rend. A taps rendje. Én nem akarom ezt a rendet. A vendégtársulat kinevet. Zavarban vagyok, de nincs kiút. A tapsolók közt a helyem.
(Legfennebb színre vihetem ezt a zavart.)
(Legfennebb színre vihetem ezt a zavart.)
zsigmondAndi
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése