Hány óra van... a színpadon (3.) – avagy nézünk, jó, jó, de látunk is?


Büchner–Tompa: Leonce és Léna


Fehér paróka, fehér harisnya, nagyjából korhűen szabott viselet – kosztümjeiben (és színeiben: fehér, vörös, szürke, kivételesen: zöld) az előadás 18. századi mesevilágot kreál, ahol a rokokó külsőség mögött a romantika beszéde kérdőjelezi meg a világ értelmét. Az emberek unatkoznak, mondja az ifjú herceg, ez a betegségük. Az ő számára, akinek menyasszonyt szánnak, hogy immár házas emberként átvegye apjától a trónt, csupa kérdés a világ. Ismeri Kant filozófiáját, legalábbis hivatkozik rá, tudni szeretné, mi igaz mindabból, amit a bölcsek tanítanak, mennyire szabad vagy nem szabad az ember, mire való a nősülés, ha nem is ismeri jövendőbelijét... Ezért hát útra kel világot látni. Miközben pedig szabadon bolyong a nagyvilágban, épp az történik vele, ami el akart kerülni, találkozik egy szép hajadonnal, s csak amikor kimondják kettejük házasságát, derül ki, hogy éppen az egymásnak szánt fiatalok keltek egybe. A szabadságban a véletlen, a véletlenben a szabadság játéka – ha minden úgy történik, ahogy kell és jó, akkor mi igaz abból, hogy az ember nem leli helyét a világban?

Tompa Gábor rendezése olyan mesejátékot teremt, amelyben a könnyed is súlyos, és fordítva, a nehéz is súlytalan, s ezzel Büchner színművét úgy helyezi el egy Shakespeare-től máig terjedő színháztörténeti tengelyen, hogy azt érzékelteti: a rövid életű német költő (1813–1837) nemcsak a nagy angol utóda, hanem előde is Beckettnek és Ionescónak, mert szövege ugyanolyan önfeledten játékos, mint a Szentivánéji álom, de olykor, kérdéseiben és hangsúlyaiban ugyanolyan nyugtalanító is, mint a 20. századi leszármazottaké. Ezért a sok kecses tánc és jól megkomponált test-játék, önfeledt pajkosság és poénos látvány-művelet. De a szavak és gesztusok vastagabb, triviálisba átcsapó vagy az értelmetlenre és képtelenre nyitó felhangjai is ezért – hogy a két regiszter együtt fusson mindvégig az előadásban, mint az igazban a hamist, a hamisban az igazat tükröztető megértés és tapasztalat látványa. Ha az „eredeti” Büchner minden bizonnyal ironikus színezetű, az előadás hangszerelése elmozdulást idéz elő az abszurd irányába, s ezzel úgy közelíti a művet világunkhoz, hogy nemcsak napjaink színházi kultúrája működik benne otthonosan, hanem mozgósítja a film és a televízió nézőjének élmény-érzékenységét is: a látszatba-vetettséggel viaskodó tudatot. 


Mit keres az ember és mit talál, hogyan neveli őt a világ, és hogyan neveli saját magát – Schiller és Goethe óta ismétlődő kérdése ez a német irodalomnak. „Építsünk színházat” – hangzik fel most is a színpadon, s a mondat egyszerre  komoly és ironikus csengésű, olyan, mintha a végszó egyúttal nyitány is lenne: kezdődjék újból a színpadi játék, ha ugyan építenek még manapság színházat; noha persze napjainkban, eltérően a német klasszicizmus korától, szó sincs fejlődésregényről és erkölcsi nemesedésről. A színház rég kinőtte a felvilágosodás projektjét, maradt a játék az értelemmel és az értelmetlennel, a mozgalmas, tulajdon lényét jel-képekben villogtató világgal. Ha egykor az volt a színház fogadalma, hogy tükröt tart a világ elé, miért ne lehetne fordítva (is): a világ tart tükröt a színház elé? 

horváthAndor

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése